Elindult a weboldalam… Tudom, már írtam. De most jön a másik oldala. Ez a csodálatos esemény
kívülről olyan ragyogónak és tökéletesnek látszik. Igen! Elérkezett az idő… megértem rá…
megdolgoztam érte… és lám, itt van! Tökéletes…

Nem az. Biztosan többen is láttátok, jeleztétek is felém, hogy a weboldalam a Facebookról megnyitva
szórakozik a képekkel. Mikor először megláttam, hát… az én tökéletességre törekvő lényem nem
annyira örült. Nagyon nem. Kicsit morcos is lettem: „Miért én? Miért most? Miért ez? Miért így?
Miért nem mehet valami normálisan?…”- jöttek volna a jellegzetes gondolatok, érzések. Úgy
döntöttem azonban, hogy nem adok nekik figyelmet. Mert nem ezeket akarom megnöveszteni az
életemben… Mert nem ilyen érzésekben szeretnék élni… Ezt ÉN döntöm el. Egyedül ÉN…
A Facebook nagy tanító Mester. Dühöngés helyett tehát megkérdeztem magamtól, vajon mi a csudát
szeretne nekem most megmutatni, megtanítani?

Milyen ajándékot rejthet számomra e bosszantónak tűnő eset?
Meglepően hamar érkezett a válasz a semmiből. Nem kell tökéletesnek lennem. Ennyi.
Az oldalamnak sem… Amúgy sem vagyok az. Miért is mutatnék mást? És ez pont így van rendben.
Éppen így tökéletes. Mindennel együtt. Ahogyan mi is…

Tökéletlenül vagyunk tökéletesek. Életszerűek. Valódiak. Csodálatosak.
Megnyugodtam. Most békében nézem önnön tökéletlenségem kézzel fogható bizonyítékát. Jól van.
Persze azért a srácok- az informatikai háttérguruk – ezerrel dolgoznak a probléma megoldásán.
Mert a szándék lehet tökéletes… a többi majd követi… tökéletlen, csodás lépésekkel…

Ui: Frissítés. Már sikerült kiküszöbölni ezeknek a remek srácoknak a weboldalam elakadását.
Ugye, milyen csodásan működnek a dolgok? Úgy tűnik, már megtanultam a leckét…
Vajon mit rejt a következő bosszúságúnak álcázott ajándék?