Meséltem a korábbi írásban a határokról, azok szükségéről… a határszabás kihívásairól és egészséges mértékéről. Megnéztük, hogy vannak-e határaink, mennyire érvényesítjük őket, hogy mindenkit a lehető legjobban szolgáljon, az adás-kapás egyensúlyáról, a feláldozódás szükségtelenségéről…🩵

Engem most a másik oldal is hív, hogy szeretettel ránézzek. A határok túlzott jelenléte…amikor már nem segítenek, hanem megfojtanak, elemésztenek bennünket. A legtöbbször úgy hisszük, a körülmények: világ, a társadalom, az emberek, a főnök, a gyerek, a társ, a szülő, az éghajlat, stb. áldozatai vagyunk, beszűkítik terünket, amiben nem kapunk levegőt. Meghatározzák életünket, ami nem lesz végül más, mint a KELL iskolapéldája, örömtelenül, fáradtan, kimerülten… És szenvedünk…

Mi emberünk valahogy szeretünk szenvedni…Vagy nem? NEM! Valójában csak megszoktuk, hogy szenvedünk… Hogy az élet ilyen… a körülmények ilyenek és nekünk nincs mit tenni… De mi van, ha van mit tenni? Mi van, ha a korlátok, amik közé beszorítottak, azok nem mások, mint szokások, elvárások, félelmek, a felmenőinktől megörökölt és átvett minták? Mi van, ha valójában mi korlátozzuk magunkat? Mi van, ha dönthetünk máshogy?🤔🩷

Tegyük fel, hogy ránézünk a korlátoknak vélt dolgokra és felismerjük őket…Mit tehetünk velük?

Először is nézhetünk rájuk másképpen. Mint segítőkre, amik értünk és nem ellenünk vannak… hajtóanyagra, amik előre visznek bennünket… ajándékokra, amik csak arra várnak, hogy kibontsuk őket a kihívások csomagolópapírja alól… Az újszerű látásmód segíthet, hogy ne körülményeink áldozatai, hanem cselekvő alakítói legyünk.

Hogy mi teremtsük az életünket…

Aztán megnézhetjük, hol vannak azok a pontok, ahol tágíthatjuk a komfortzónánkat… Például olyan MÁS féle viselkedések és tevékenységek kipróbálásával, amik már régóta hívnak, de valahogy nem tesszük meg őket…

Mert…  …nem ezt szokták meg tőlem/én nem vagyok ilyen…

              …mit fognak szólni?…

              …á, úgyis hülyeség…

              …nekem ez úgyse menne…

              …tuti bolondnak néznének…

              …ki fognak röhögni…

…és még sorolhatnánk…

Na ők a korlátaink. És bennünk élnek. Egészen remekül és kényelmesen.😀

Meggátolják, hogy megismerjük önmagunk egy izgalmas darabját. Amíg nyakon nem csípjük őket. És úgy nem döntünk, hogy mi van ha kicsit mégis megpróbáljuk? Csak kicsit… Nemcsak fejben, hanem valóban, cselekvésben?

És akkor…         …mégiscsak elmegyünk arra a táncra/koncertre/önismereti előadásra…

                        …mégiscsak levesszük a cipőnket és mezítláb sétálunk a fűben…

                        …mégiscsak megöleljük azt a fát és beszélünk hozzá, mert úgy érezzük az jó…

                        …mégiscsak elmegyünk egyedül kirándulni, akár ismeretlen helyre, mert az hív…

                        …mégiscsak megnézzük azt a tanfolyamot/workshopot/elvonulást, amivel szemezünk már, de félünk, MÁSnak látnak majd, ha kiderül…

                         …mégiscsak kipróbáljuk azt az ÚJ hangszert/éneket/zenét/közösséget/mozgást, ami szembejött velünk és ott motoszkál bennünk/körülöttünk…

Bármi lehet. Csak legyünk nyitottak, kíváncsiak, gyermekeiek. Nézzük meg, mi az, ami nekünk örömet, derűt, szenvedélyt ad? Szerelmet…ÉLET-szerelmet… Amiközben azt érezzük, hogy ÉLÜNK? Mert élni jó… testben lenni jó… öröm…🌸

Mert az öröm mindig jó útjelző… már nem is szorítanak annyira a korlátok… lassan határokká szelídülnek…megtartanak minket… áramlunk bennük…

Élj boldogan! Lehetséges…🩷

Ha kell egy kis segítség, keress bátran… 😊

Fotó:Freepik