Ködös, hideg nap a tájon. A tegnap még ismerős, határozott vonalak, elkülönült formák alaktalanná válnak a szétfolyó szürkeségben. Nem tudni, reggel van, vagy épp esteledik. Időtlen… Végtelen… Időtlen létezés a semmiben… Nincs kezdete. Nincs vége. Csak van.

Először félelemmel tölt el ez a bőr alá kúszó, világos sötétség. Nem látok. Nem tudom, mi van körülöttem… Ijesztő a zsigerig ható bizonytalanság…

Aztán, ahogy benne járok, lassan megszokom… Majd érzem. A hideget. A ködöt. A fák leheletét. A deret. Az egyre inkább kivehető alakokat. Az áramlást ebben a másik létben, világban. Mint egy másik dimenzió…

Már nem is annyira idegen a sötét. Szelíden körülölel, beburkol. Finom ködlepellel…A része vagyok. Ő is az enyém…

Érzem a napot a felhők mögött. Ragyogni kezd a sötétség. Először mélyen benn… a sötét felhőkben… Oszlik a köd. Az első látható sugarak óvatosan olvasztják a fák hideg porcukorral szórt, dermedt fehérét. Állok az úton. Egyik oldalamon nézem a fénylő napot, a ragyogó kék eget, a felolvadt tájat, az élesen rajzolódó fűszálakat. A másikon, az árnyékban még minden sötét… és fehér… Zúzmara… Az árnyék ajándéka. A sötétben terem a legtisztább fehér. A világosság. A fák élik ezt. Büszkén tartják a rezgő, fehér, hideg szálakat…❄️

Két világ találkozik a pillanatban. Körülöttem. Bennem is. Gyönyörű. Elveszek benne, ahogy csodálom a szememmel, élem a lelkemmel. És fordul a fény. Ideje van, hisz túlcsordult a sötét. A természet rendje szerint. Kisüt a nap, az árnyak a bokrok aljára kúsznak. Minden kivilágosodik. A deres fehérség ragyog a szikrázó napban.  Világos van. De nem felejtem a sötétet többé. A részem. A barátom. Bennem élnek. Örökre. Együtt. Békében.🩵🤍

Áldott Fényfordulót kívánok mindannyiunknak. Szeretettel. Márti😊🩷🌞❄️🩵