Nagyon régóta nem írtam. Mondhatnám, hogy nem volt mit. Vagy nem volt itt az ideje. Vagy az árnyékok mentén éltem…És talán mind igaz is lenne. De nem teljesen.
Igazából a pokolban jártam. A saját poklomban. Azt hiszem, látom, hogy mindenkinek van ilyen. Csak nem nagyon szeretjük megosztani. Valójában én sem… Mert minek panaszkodnék? (amúgy nem kell, de megosztani magunkat olykor nem árt :)) Mert, mit gondolnak majd rólam? Hisz én mindig vidám és pozitív vagyok. Nem fér bele a rólam alkotott képbe… Meg fognak ítélni… Lehetek én egyáltalán ennyire lenn?! Hiszen segítő vagyok, hogy néz ez ki?! Mit gondolnak majd, hogy tudnék segíteni, ha magam is benne vagyok olykor, akár sokáig is a mélyben?
Mit gondolnak majd rólam? Mit szólnak majd? Mi fog történni? MIT SZÓLNAK MAJD? Mi lesz majd?
Azt láttam, hogy a kérdések mögött sokszor a legmélyebb, mégis szinte alig látható félelmek bujkálnak valójában: Szerethető leszek így is? Elfogadnak így is? Ugye nem közösítenek ki? Mi lesz, ha már nem leszek JÓ? Akkor is szeretni fognak?
A felszínen ezek a mondatok mindig jól vannak kezelve.” Ezeken én már túl vagyok. Ja, engem nem zavar, mit gondolnak mások. Én pont okés vagyok így és leszarom, ki milyennek lát.” Okés vagyok így. Ez vagyok én… De KI vagyok én? Ebben a pillanatban? Van olyan, hogy ILYEN (és csak ilyen), csak egyféle vagyok? Vagy kibontásra váró, ezer színű és arcú ember vagyok, vagyunk mind?
Merünk ezer arcú és színű emberek lenni? Merünk nem mindig JÓNAK lenni…hanem IGAZNAK? Igaznak önmagunkhoz, a szívünkhöz, az életünkhöz? Merünk nem csupán túléni végre, hanem ÉLNI? Örömmel, valódian? Kipróbálni magunkat? Megnézni magunkat? Örülni, szenvedélyesnek lenni, lobogni, haragudni, nevetni, táncolni az esőben, mezítláb sétálni a fűben, ölelni egy fát? Akkor is, ha bolondnak, másnak látnak? Merünk élesebbek, őszintébbek, valódibbak lenni?
Merünk ugrani az ÉLETBE? Szerelemmel? Önfeledten?
Az én poklom az életről szólt. Az életemről. Az örömről a túlélés helyett. A létezés célja helyett az utam öröméről. Mert az ÚT A CÉL. Az ÖRÖM az út és a cél is egyben. De hol találjuk, ha épp sehol nem látjuk? Ezt érleltem és tapasztaltam az elmúlt, igen hosszú hónapokban. Amikor látjuk ugyan, de nem érezzük a derűt, a szépet, a tüzet, a szenvedélyt, az ÉLETSZERELMET, amibe önmagában szerelmesek lehetünk. Szóval odalenn jártam és úgy érzem, áthoztam az Élet vizét a túloldalról. Önmagam számára…és bárkinek, aki épp ezt keresi. Igen ÉN vagyok most. EZ vagyok most. Mélységeimmel, magasságaimmal, szenvedélyemmel, tüzemmel. Valakinek talán sok, valakinek kevés…de EZ vagyok most. És mélyen hiszem, hogy éppen emiatt tudok hiteles segítő lenni, mert jártam ott, ahol azok vannak, akik épp hozzám érkeznek. Akiket megszólítanak és akikben mélyen benn rezegnek ezek a szavak, érzések.
Miért írom ezt le most? Mert ha olvasod, talán pont itt az idő… Itt az idő, hogy nézd és lásd, ki vagy ebben a pillanatban. Hogy merd keresni, vállalni és megmutatni azt, aki vagy… Mindennel együtt. Szerethetően, teljességgel. Félünk, hogy elutasítanak bennünket, pedig a legtöbbször mi nem tudjuk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Csodálatosnak és valódinak. Merd vállalni magad! Aztán a változásaidat, tévedéseidet, bolondságaidat is! Merd megmutatni magad! Merj ugrani! Merj élni!
Én megmutattam. Te még bátrabb vagy, lehetsz. Élj! Élj boldogan! Lehetséges…
Keress, ha úgy érzed segíthetek benne. Tudod, már jártam arra… Tudom, mit érzel…
A legnagyobb szeretettel. Márti
